Ökológusok, klímakutatók és környezettörténészek egybehangzó véleménye, hogy napjaink egyik legfontosabb feladata az, hogy megváltoztassuk azt, ahogyan a földi tájban cselekszünk. Az útkereséshez fontos támpontokat ad az itt ismertetett dunántúli kiállítás.
2021 során két szakmai vállalkozás is megkísérelte a tudománytörténet, a nemzetépítés és a helyi közösségek kapcsolatát egy-egy a történeti néprajzi gondolkodást újraformáló kutató és tanár életművén keresztül bemutatni. Az év elején Imreh Istvánról jelent meg monográfia Both Noémi Zsuzsanna tollából, amely a rezsimeken átívelő történészi munkásságban a népszolgálat gondolatát, valamint a határon innen és a határon túl dolgozó kutatók közötti kölcsönhatásokat és azok korlátait is nyomon követte. (Lásd A székely faluközösség nótáriusa c. kötetet.)
A 2021 ősze óta látogatható kiállítás, a Jövőnk gyökerei pedig Andrásfalvy Bertalan tevékenységét és kutatói etikáját összegzi. A cím a kutató legutóbbi, népművészettel foglalkozó írásait egybefogó kötetének címét adaptálta, s valóban elsősorban a népművészeti gyűjtőmunkán keresztül készít szintézist. A tárlat 2021 novemberében Pécsett nyílt meg először, majd 2022 márciusában került Szekszárdra, a megyeháza kiállítótermébe. Mindkét helyszín kulcsfontosságú az életműben. Andrásfalvy munkássága leginkább az általa 1991-ben alapított tanszéken, a Janus Pannonius Egyetem Néprajz Tanszékén (ma: Néprajz − Kulturális Antropológia Tanszék) talált követőkre. A kiállítás kurátorai közül Varga Anna és Máté Gábor kutatási témáiban és törekvéseiben is fontos szerepet játszik a bemutatott életmű. Nem véletlen az sem, hogy az elmúlt években éppen a fenti tanszék indította el a humán környezettudományi gondolkodás magyarországi intézményesítését. Szekszárd, az akkor Béri Balogh Ádám (ma Wosinszky Mór plébános és régész) nevét viselő megyei múzeum volt Andrásfalvy karrierjének egyik első biztos pontja, ahol gyűjtőutakra és forrásfeltárásra volt lehetősége.
A recepció nehézségei
Andrásfalvynak a magyar, a közép-európai vagy a globális társadalomtudományi gondolkodásra gyakorolt hatását nem könnyű összegezni. Megítélése Magyarországon elsősorban rövid miniszteri tevékenysége miatt vált a liberális versus konzervatív törésvonal egyik elemévé. A recepciót nehezíti a vidék kutatásában egyaránt érdekelt szociológia és a néprajz közötti párbeszéd hiánya is. Harmadik elemként idevehető, hogy a vidék és a gazdálkodás éppen az 1990-es évektől kerültek háttérbe a történeti és társadalomtudományos kutatásokban. (Miközben a globális felmelegedés gyorsulása, a fajok és élőhelye eltűnése, valamint a környezetterhelés miatt éppen az 1990-es volt az az évtized, amikor minden korábbinál nagyobb szükség lett volna a sokszínű tájhasználattal kapcsolatos ismeretekre és politikai döntésekre.)
A kiállítótérbe lépve egy 20. század közepi modern bicikli fogadja a látogatót, s innen eldöntheti, hogy balra fordulva a falméretű, Andrásfalvy kutatásainak több száz helyszínét ábrázoló Kárpát-medence térkép felé, vagy a hosszú, a túlsó végén fényképeket felsorakoztató terem felé fordul. Az irány nem magától értetődő, az azonban igen, hogy amikor belépünk áttekinteni az életmű főbb elemeit, akkor észben kell tartanunk, hogy a nemzetépítés gondolata mint tulajdonképpeni elmélet végig ott volt az 1950-es, 1960-as és 1970-es évek kutatómunkája során. „A hallgatóság nélküli népművészet, a szeretet a néphagyományban” című tabló emellé odateszi azt, hogy Andrásfalvy filozófiai mélységben gondolkodott az emberi lét és az alkotás mibenlétéről. A kiállítás kurátorai a következő mondatban összegzik nézőpontjukat: „Andrásfalvy Bertalan olyan képet rajzol a népművészetről, illetve az egész népi kultúráról, amit kritikus, tudományos szemüvegen keresztül nézve talán joggal látunk túlzónak, romantikusnak, a valóságtól elrugaszkodottnak. Ugyanakkor erkölcsi tartását, a bibliai igazságosság, egyenlőség és szabadság iránti vágyának megnyilvánulásait, nacionalizmusba soha nem hajló nemzeti érzését mégsem tartjuk vállalhatatlannak, olyannak, ami mellé nem lehet odaállni.” A Jövőnk gyökerei kiállításnak sikerült olyan olvasatot adnia Andrásfalvy munkásságáról, amely híd lehet legalábbis a megértés és az újraértékelés felé. Ugyanakkor a tárlat nem válik egészen külső, mintegy antropológusszerepet felvevő megfigyelővé, Andrásfalvy saját értelmezési keretén belül marad. Sőt, a kurátorok legnagyobb teljesítménye az, hogy meg tudták ragadni a keret mibenlétét.
A tájban gazdálkodó ember
Andrásfalvy legtöbb kiadást megélt, a magyar környezettörténeti és tájtörténeti gondolkodást jelentősen befolyásoló munkája a Sárköz régió ártéri gazdálkodására vonatkozik. Alaptézise szerint az itteni, a török uralom idején jelentős részben elpusztult falvak lakossága képes volt arra, hogy egy gyakran vízjárta területen elegendő élelmiszert termeljen. Vagyis, az a közeg, amelyet a mérnöki felfogás a 18. század közepe óta elsősorban veszélyesnek lát, sok elemből álló, a térszínek különbségeit precízen használó tevékenységek nyomán biztos megélhetést tud adni, s egyúttal jelentősen mérsékli a közösségeket és egész tájegységeket veszélyeztető természeti katasztrófák valószínűségét.
Ez a munka első formájában 1965-ben jelent meg nyomtatásban, s folyamatosan bővülő formában került a növekvő számú érdeklődő elé a 2000-es évek folyamán is, legutóbb 2014-ben. Angol kiadása éppen előkészületben van. Andrásfalvy tehát egy olyan időszakban volt kritikus az állam által a – szocialista – modernitás jegyében végrehajtott tájátalakító munkákkal és a tradicionális munkafolyamatok ellehetetlenítésével, amikor a vízügyi beruházások kiterjedése és hatása ugrásszerűen nőtt, a téeszesítés pedig éppen legerőszakosabb periódusán volt túl. Ez a helyzet nem tette lehetővé a nyílt kritikát. „Nagyon nehéz volt! Meg kellett nyilatkozni, hogy én hova tartozom, hogy ne gondolják azt, hogy én pártagitátor vagyok. Mert mindig annak néztek.” – olvasható a terem egyik falrészletére kiírt idézet. Könnyen belátható tehát, hogy a Sárköz gazdálkodására, a fokgazdálkodásra vonatkozó munka 1989 előtti változataiban miért a megfigyelések, tárgyi gyűjtések és a levéltárban fellelt esetek sokasága áll a narratíva középpontjában erős tételmondatok helyett.
A modernizációkritika mint szellemi irányzat szintén az 1960-as években bontakozott ki. Észak-Amerikában ennek megjelenési formája volt az egyenlőtlenségek és erőszakos állami tevékenység iránt érzékeny környezettörténet. A kiállítás „Népművészet és természeti környezet” című tablóiból az tűnik ki, hogy Andrásfalvy világosan megfogalmazza, hogy a népművészet formagazdagsága, a gazdálkodás sokszínűsége között összefüggés van, mint ahogy azt is, hogy az árutermelés ezt az optimális helyzetet megrendíti.
Az átalakulást ugyanakkor tényként kezelte, így útja nem az ellenállás formáinak kutatása felé vezetett. E helyett arra koncentrált, hogy a hagyományt élő és főként integrálható értékként mutassa be. Ennek gondolatilag fontos lépése volt, hogy főként 1990 után nemcsak a biodiverzitás, hanem a biofília fogalmát is elkezdte használni. Utóbbi értelmében az ember alapvető igényei között ott van a más élőlényekhez való kötődés, olyannyira, hogy „Andrásfalvy Bertalan vizsgálataiból megismerhetjük a népművészet, mint természeti ihletforrás bőségét és megfogyatkozását is. Szerinte ahogy elszakad az ember a környezettől, függetleníti magát az időjárás, az elemek, az éhség és a járványok viszontagságaitól és teszi egyre kényelmesebbé életét, úgy veszíti el emberi teljességének, egészségének nélkülözhetetlen tényezőit: kötődését a földhöz, a természethez, az embertársaihoz, szegényedik el tevőleges részvétele a művészetekben, mond le, vagy mondatják le sorsa, környezete alakításáról.”
Egy új modernitás lehetősége
A tárlatban kevés tárgy szerepel, s ezek jelentős része textil. Ami nem véletlen: az anyagtípushoz Andrásfalvyt szoros szakmai kötelék fűzte. Egyrészt ott vannak a Bácskán át Baranyába menekült bukovinai székely szőttes forma- és színkincsének gyűjtésére és megmentésére tett erőfeszítései. Másrészt, a bukovinai viselet hagyományait feltáró Kallós Zoltánnal ápolt barátságának köszönhetően, pécsi munkahelyének gyűjteményébe került Kallós gyűjteménye is. Legalább ilyen fontos érv a textil szerepének kiemelése mellett, hogy Andrásfalvy az új modernitás felé vezető út gyakorlatára leginkább a sárközi hímzés „újrafelfedezésével” és formanyelvének szabályok közé szorításával mutatott be példát. Így az az 1970-es évektől alkalmassá vált iparművészeti alkalmazásra. Népművelőkkel összefogva és tankönyvcéllal megírt kötetek útján ugyanis a hímzés a rendszerváltást megelőző évtizedekben a táncházmozgalommal összevethető méretű hálózattá alakult. Mivel Andrásfalvy felfogásában a művészi alkotás és cselekvés az érzelmek megéléséről és kordában tartásáról is szól, ha széles rétegek kezdik a népművészeti-háziipari tevékenységet gyakorolni, azzal a bevontak egy új modernitás hordozóivá lesznek, amelyben együtt él régi és a modern.
A kamera mögött
Mindkét kiállítótermet végigkísérik a fényképek. Ezek kivétel nélkül fekete-fehérek. Halászok, mezőgazdasági munkát végzők, népviseletbe öltözött nők, játszó gyerekek, táncosok, akik mellett maga a kutató is gyakran feltűnik. A fényképeken megjelenő arckifejezésekből kitűnik, hogy a képeken szereplők kedélyesek és bizalommal viseltettek a fényképező vagy kamera mögött álló tudós iránt. Jóllehet gyakran jelentős társadalmi különbségeket kellett áthidalnia, nyoma sincs a – például a gyarmati néprajzi korszak fotóiból áradó – bizonytalanságnak és távolságtartásnak. Az őszinteség leginkább a táncfelvételek készítése közben készült fotókon érzékelhető. A fényképek egy része azt hangsúlyozza, hogy a táj olyan tér, amelyben egymásba fonódik az emberi tevékenység lenyomata, a többi élőlény, a víz, a termelésre alkalmassá tett föld, valamint az építmények. A kiállított felvételeken jól körvonalazódik Andrásfalvy érdeklődése az ilyen tájak fenntartásához szükséges szakértelem iránt.
Nem kell távoli őslakos világokat kutató antropológusokhoz fordulnunk, ha olyan értelmiségieket keresünk, akik a tájra és műveltségre vonatkozó alternatívákat összegeznek és mutatnak fel azokhoz a mindennapokhoz képest, amelyeket az ökológiai és környezeti válságot újratermelve éljük. Andrásfalvy Bertalan hitt abban az együttműködési formában, ami nem áll messze attól, amit néhány éve „citizen science” néven kezdtek emlegetni, vagyis, hitt a hosszú időn át kialakult tájgazdálkodási szakértelem és életvezetési gyakorlatok értékében és jelenbeli alkalmazhatóságában.
Irodalom: Andrásfalvy Bertalan – Vargyas Gábor: Antropogén ökológiai változások a Kárpát- medencében. Budapest, L’Harmattan, 2009.
A képek a szerző felvételei.
