Tadeusz Olszański a második világháború éveit gyermekként Magyarországon töltötte a balatonboglári lengyel iskola diákjaként. A háború után sportriporterként vált ismertté, hat olimpiáról közvetített a Lengyel Televízióban. Sohasem szakadt el Magyarországtól: mintegy negyven magyar irodalmi művet fordított le lengyel nyelvre. A nyolcvanas évek második felében a budapesti Lengyel Kulturális és Tájékoztató Iroda igazgatóhelyettese, majd igazgatója volt.
Lengyelország függetlenségének visszaszerzése alkalmából 2018-ban a szerkesztésemben megjelent a Hídépítők. A magyar–lengyel kapcsolatok arcképcsarnok című képes album, amelyben harminchárom olyan magyar és lengyel személy életét ismertettük szerzőtársaimmal, akik a XX. századi magyar–lengyel kapcsolatok legkiválóbb „hídépítői” voltak. 2024-ben jelent meg a kötetünk lengyel nyelvű, bővített kiadása a Nemzeti Emlékezet Intézete kiadásában. Ebben már harminckilenc kiváló személyiség gazdagon illusztrált életrajza szerepel.
A kötet már elkészült, amikor Tadeusz Olszański elhunyt. Talán ő volt a legismertebb mind közül, és méltán rászolgált volna, hogy a magyar–lengyel hídépítők között szerepeljen. Ám sajnos a szerencsétlen körülmények összjátéka miatt kimaradt. Ezért gondoltam úgy, hogy érdemes róla itt, a Horizontok blogon megemlékezni.
1929. augusztus 28-án született Stanisławówban (ma: Івано-Франківськ, Ukrajna). Magának a városnak is volt „magyar múltja”: 1848. március 15-én a pesti forradalom hírére Stanisławówban is megmozdulások kezdődtek. Az ott állomásozó magyar százados, Lenkey János azonban megtagadta, hogy huszárszázadával leverje a galíciai lengyelek mozgalmát, így végül az osztrák erők tették meg. Lenkeyt ezért letartóztatták, amiért a százada fellázadt. Végül elengedték, és a százada élén hazatért, hogy aztán a Habsburg-ellenes magyar szabadságharc egyik kiváló parancsokává váljon. Történetét Sára Sándor 1978-ban filmre vitte 80 huszár címmel (1978), amelynek jeleneteit Lengyelországban vették fel.
A lengyelek, ukránok, ruszinok, huculok, zsidók, németek, örmények, magyarok, románok és cigányok által lakott városka – Tadeusz Olszański születésekor – az akkori Magyarország határához közel feküdt. Nem meglepő, hogy ebben a kulturális kavalkádban Olszański is vegyes családból származott. Apja lengyel, édesanyja pedig a magyar Siménfalvy Katalin volt. „A magyarok közössége nagy volt, lehettek több százan vagy még ennél is többen. Csak a mi családunkkal baráti viszonyt ápolókat említem meg. Emlékszem, hogy a magyarok március 15-én, nemzeti ünnepükön az örmény templomban találkoztak… […] Nagyon kis kivétellel a lengyel–magyar családok kétnyelvűek voltak és kapcsolatot tartottak a szülőfölddel. E területek azonban akkor már nem tartoztak Magyarországhoz, hanem Csehszlovákia részét képezték. Csak 1939 márciusában, amikor e területek, rövid időre, ismét visszakerültek Magyarországhoz, lett közös lengyel–magyar határ” – emlékezett később szülővárosára.
Az Olszański-család nem hagyta el Lengyelországot 1939 őszén, hanem a lakhelyén maradt. 1941 nyarán, amikor Magyarország is megtámadta a Szovjetuniót, Stanisławów magyar megszállás alá került. Az ott élő lengyelek és magyarok életében ez pozitív változást hozott, mivel a magyarok véget vetettek az ukrán katonaság erőszakoskodásainak. Olszańskiék számára még inkább kedvező volt a helyzet, hiszen édesanyja két fivére magas politikai pozíciót töltöttek be Magyarországon. Siménfalvy Árpád a kárpátaljai magyar kisebbség vezetője lett a terület visszacsatolását követően, 1939-től pedig Bereg, Ugocsa és Ung vármegyék, valamint Ungvár főispánja. Siménfalvy Sándor pedig a Külföldieket Ellenőrző Központi hatóság (KEOKH) vezetője volt Budapesten, aki a Belügyminisztérium IX. Ügyosztálya mellett valamennyi Magyarországra érkezett külföldi – így a lengyelek – ügyével is foglalkozott. Emellett Stanisławówban éppen szemben laktak a berendezkedő magyar helyőrséggel, amelynek parancsnoka Ayckler Domonkos ezredes lett, akinek felesége Tadeusz Olszański édesanyjának régi barátnője volt.
Egyáltalán nem véletlen, hogy még a németek bevonulása után is a viszonylag védett Olszański-Siménfalvy házban folytak a semlegességről, a kölcsönös tájékoztatásról, valamint fegyverek átadásáról szóló tárgyalások a lengyel Honi Hadsereg és a Podole környékén állomásozó I. Magyar Hadsereg között. Magyarországra csak a Vörös Hadsereg közeledése hírére, 1943 őszén telepedtek át a magyar hadsereg segítségével. Szülei Nagytarnára mentek, itt volt anyai nagyszüleinek a birtoka, ő pedig a Balatonboglárra került a Varga Béla plébános és kisgazda politikus által létesített lengyel nyelvű gimnáziumba. Olszański így a háború végig a Balaton-parti településen járt iskolába, egyike volt azon kevés lengyel diáknak, akik a háború alatt lengyel nyelvű középiskolai tanulmányokat folytathattak. Ezért örökké hálás maradt Magyarországnak.
A háború után hazatért Lengyelországba és a Varsói Egyetemen 1952-ben újságírói diplomát szerzett. Újságíróként dolgozott, elsősorban Magyarországra és a sportra szakosodott. Az 1960-as években a „Sztandar Młodych” ifjúsági lap szerkesztőségében a sportrovatot vezette. Később a „Sportowiec” képes sportlap, a Lengyel Televízió és az Országos Kiadóvállalat szerkesztőségében dolgozott. Sportújságíróként hatszor tudósított az olimpiai játékokról (1960-tól Rómáig, 1980-ig, Moszkváig), ő volt a korszak legismertebb televíziós sportriportere.
Ebben a minőségében kezdeményezte az ún. Fair Play-versenyt. Az első győztes 1963-ban Zbigniew Pietrzykowski ökölvívó (Papp László kortársa, ellenfele és barátja) volt. Az ötlet annyira népszerűvé vált, hogy azóta a Lengyel Olimpiai Bizottság minden évben kiosztja a Fair Play-díjakat. A kampány az egész világon népszerűségre tett szert, ezért Olszański megkapta az UNESCO Fair Play-díját (Jan Lis-szel együtt) a Fair Play. Tiszta játék című könyvükért (magyarul 1987-ben jelent meg Hárs Gábor fordításában).
A sport mellett Olszański másik szenvedélye a magyar irodalom, történelem és kultúra volt, több, mint negyven magyar regényt és drámát fordított le lengyel nyelvre, köztük Molnár Ferenc világszerte ismert ifjúsági regényét, a Pál utcai fiúkat, ami máig kötelező olvasmány a lengyel iskolákban.
A magyar konyha iránti rajongását a Nobel dla papryki [Nobelt a paprikának], illetve a Molnár Annával közösen írt Na wegierskim stole [Magyar asztalnál] című gasztronómiai kalauzaiban fejezte ki.
Emellett írt számos útleírást és útikönyvet Magyarországról és Budapestről, valamint készített népszerűsítő kiadványokat a magyar népről és történelméről (Podróż na Węgry [Utazás Magyarországra], Spotkania z Węgrami [Találkozások a magyarokkal], Budapeszteńskie ABC [Budapesti ABC], Synowie Arpada [Árpád fiai], Węgry. Informator turystyczny [Magyarország. Turisztikai Tájékoztató]), közülük is legkiemelkedőbb a feleségével, Barbara Olszańskával közösen írt Budapest (1999) útikalauz, amelyet nemcsak magyarra, hanem számos más nyelvre is lefordítottak.
Nem felejtette el sohasem azt a hatalmas segítséget, amelyet a magyar társadalom és a magyar állam nyújtott a lengyeleknek a második világháború alatt. Többek között az ő szerkesztésében jelent meg 1985-ben az első, a témát érintő visszaemlékezéseket tartalmazó kötet magyar nyelven, Barátok a bajban. Lengyel menekültek Magyarországon 1939–1945 címmel.
1986-tól a budapesti Lengyel Kulturális Központ igazgatóhelyetteseként, majd 1988-tól 1990-ig igazgatójaként kulturális diplomataként Magyarországon szolgált. Ezt követően 1990 és 1994 között a Lengyel Rádió és Televízió magyarországi és jugoszláviai tudósítója, majd a „Polityka” című hetilap rovatvezetője volt.
Utolsó könyvében, a 2022-ben megjelent Było, minęło, zostało w pamięci [Volt, elmúlt, az emlékezetben maradt] címűben a következőképpen foglalta össze életét: „Az írásnak és az írásból éltem. Voltam újságíró, nem csak sportújságíró, valamint a magyar irodalom fordítója, rádió- és televíziós tudósító, de összességében talán leginkább író”.
Számunkra azonban Tadeusz Olszański a magyar–lengyel barátság emblematikus alakja, akit bárhova is sodort az élet, mindig megtalálta a módját annak, hogy a két nép közötti kapcsolatokat erősítse.
Tadeusz Olszański 2023. szeptember 22-én a Varsó melletti Piaseczno településen hunyt el, és a varsói Powązki temetőben helyezték örök nyugalomra.
