(II. rész)
A magyar történetírás szerint Erdély városai a késő középkorban magyar jellegűek voltak, nem magyar többséggel csak a szász városok rendelkeztek. Ugyanakkor lakosságuk sosem volt teljesen homogén – a tervszerű telepítések és a belső népességmozgások egyaránt hozzájárultak az urbánus közeg sokszínűségéhez. A török háborúk pusztításai, majd a megtelepedési korlátozások feloldása után ez tovább fokozódott. A nacionalizmusok korára, a XIX. századra így a régió városaiban a magyarok és németek mellett zsidók, románok és egyéb közösségek – például örmények – is laktak. A kiegyezés és Erdély Magyarországhoz csatolása után beinduló nemzetállam-építés viszont egyértelműen a magyar elem javára érvényesült. A magyar nyelvű – és egyre magyarabbá váló – közélet, a többnyire magyar közigazgatási, oktatási és kulturális intézmények, valamint az iparosodás révén a városok jó része a magyarosodás „pillérévé” vált, gyakran szigetként kiemelkedve a román vidék tengeréből. Ez a körülmény is igazolni látszott a magyar nacionalistákat, akik a városoknak kiemelt szerepet tulajdonítottak nemzetállam-építő terveikben.
Ezzel szemben a román történetírás szerint a – római–dák összeolvadásból létrejött – románság mindig is többségben volt Erdélyben, ám túlsúlya a városokban nem érvényesülhetett. A románok aránytalanul kicsi városi jelenlétének okát pedig a középkori feudális (rendi és felekezeti) tiltásokban, majd az újkori magyarosításban találták meg a román történészek. A jelenségre már a XIX. századi román nacionalisták felhívták a figyelmet: a román polgárság gyengesége komoly akadályként jelent meg az emancipatorikus igényekkel fellépő román nemzeti mozgalom képviselői előtt.
De vajon miért voltak ennyire fontosak a városok, miközben mind Magyarország, mind Románia ebben a korszakban még alapvetően rurális jelleggel bírtak, társadalmuk többségét pedig parasztok alkották? Erdélyben a városi környezetben élők a XIX–XX. század fordulóján a régió népességének 11,4%-át tették ki, és ez az arány is csupán 17,4%-ra nőtt 1930-ra. A lakosság túlnyomó része tehát az egész, 1867–1940 közötti időszakban falusinak számított. Csakhogy már a XIX. században is nyilvánvaló volt, hogy a városok nemcsak a társadalmi-gazdasági modernizáció gócpontjai, hanem hogy egyszerre szolgálhatnak a nemzetállam támaszaiként és az asszimiláció kohóiként is. A tituláris nemzet nyelvét előnyben részesítő, fent említett struktúrák és mechanizmusok mind elősegítették a kisebbségek beolvadását. Az ezt felismerő nemzeti aktivisták – magyarok és románok egyaránt – ezért nem győzték hangoztatni a városok és „identitásuk” „nemzetstratégiai” jelentőségét.
(részlet). Forrás: wikipedia
Mit is kell azonban érteni „magyarosítás” vagy „románosítás” (együtt: „nemzetiesítés”) alatt? A vizsgált korszakokban a nemzeti aktivisták asszimilációs célkitűzése általában az elitek és a középosztály megnyerésére irányult. A második világháború előtt ebbe még nem fért bele a lakosság tömeges betelepítése vagy „kicserélése”, elűzése, mi több, kiirtása – mindezek csak későbbi, tragikus fejlemények voltak. A dualista Magyarországon és Nagy-Romániában alapvetően a (nemzet)államhoz lojális városi népesség megteremtése volt a cél. Ha a városlakók adott esetben nem tartoztak az „államalkotó” nemzethez, akkor legalább sajátítsák el annak nyelvét és kultúráját, és igyekezzenek integrálódni. Ez a két világháború között kiegészült a román paraszti tömegek városba irányuló mobilitásának támogatásával. A városok nemzetiesítéséhez hozzátartozott a nyilvánosság nemzetiesítése is: hogy a hivatalos érintkezés különféle formái, valamint a közterek és szimbólumok (utcanevek, emlékművek, zászlók, címerek stb.) tükrözzék az állam nemzeti jellegét – vagyis a domináns nemzet szupremáciáját.
Magyarosodó városok – magyarosodó Erdély?
A dualizmus idején a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó magyar közéleti szereplők – politikusok és értelmiségiek – az erdélyi magyarság eleve erős városi pozícióiból indultak ki. A magyar lakosságú székelyföldi városok mellett 1880-ban például Nagyvárad, Szatmárnémeti, Kolozsvár, Torda, valamint Nagybánya és Dés is magyar többségű volt, de jelentős – 30-30% körüli – volt a magyarok aránya a román és szász régiók városaiban is, mint például Déván, Gyulafehérváron és Brassóban. A századfordulón már jól látható volt a városok dinamikus magyarosodása – az ország egész területén, beleértve a túlnyomóan nemzetiségi régiókat is, mint Erdélyt vagy Felső-Magyarországot –, ami a XX. század elején tovább folytatódott, és amiben nagy szerepet játszott a zsidóság magyarosodása is. A tágabb értelemben vett Erdélyben 1900-ban az urbánus lakosság 61%-a volt magyar, 18,6% román, 18% pedig német anyanyelvű, míg az 1910-es népszámlálás már 64,6%-os magyar (anyanyelvű) többséget mutatott ki a 17,7% román és 15,3% német mellett. Ez a növekedés a magyar nemzetállamiság feltartóztathatatlan erdélyi megszilárdulásának képzetét erősítette a magyar elitekben, különösen az erdélyi román nemzeti mozgalom törekvéseivel és a romániai irredentizmus fenyegetésével szembeállítva. A továbbiakban három példával – Beksics Gusztáv, Sebess Dénes és Ajtay József egy-egy szövegének részleteivel – érzékeltetem ezt a viszonyulást.
Beksics Gusztáv ügyvéd, újságíró és szabadelvű párti országgyűlési képviselő már viszonylag korán felhívta a figyelmet a nemzetiségi kérdésre Magyarosodás és magyarosítás. Különös tekintettel városainkra című, 1883-ban megjelent írásában. A 66 oldalas szövegben a Római Birodalom városait, azok romanizáló-egységesítő hatását állítja mintaként a magyar politikai elit elé, de számos újabb, nyugat-európai (francia, angol) példát is említ. A „megmagyarosított városok” szerinte Magyarországon is „kényszer nélkül”, természetes módon terjesztenék tovább a magyar nyelvet. A szerző a követendő politikát is felvázolja: az ipar és a kereskedelem elmagyarosítása és támogatása, a hivatalok koncentrálása – és megbízható hivatalnokok kinevezése –, magyar tanintézetek, állandó színházak alapítása a városokban. Ahogy fogalmaz:
ha majd lesz vagy tizenkét városunk százezer, vagy a százezeret meghaladó lakossággal, s ezekben lesz magyar ipar, magyar kereskedelem: akkor Magyarországon nem lesz többé nemzetiségi kérdés. Agyonnyomják sulyukkal a városok. A magyar állameszmének ezek lesznek leghatalmasabb védői. Valóságos várak, melyek által a magyar ügy hódit s melyekben, szerencsétlenségek idején, fenn fogja magát tartani. Egy tucat nagy és magyar város biztosabban fentartja a magyar nemzetet a következő ezredévben, mint fentartotta az elsőben az ősiség s a megye. S a város nemcsak conservál, mint conserváltak ezek, hanem fejleszt. Nemcsak a haláltól menti meg, hanem pezsgő vért is önt a nemzet ereibe.
Mindehhez pedig Beksics komoly szövetségest lát a magyarosodó, az ipart és kereskedelmet ellenőrző, városokban lakó zsidóságban, amelyet úgy jellemez, hogy „a magyar fajnak legfeltétlenebb szövetségese, a magyarosításnak leghatalmasabb eszköze”. Egy „menetrendet” is felállít:
Amig azonban ez az idő a természetes fejlődés folyamában elérkezik, addig a magyarositás czéljaira ki kell szemelnünk egyes városokat. Ezeket fokozottabb mérvben kell emelni és magyarositani, mint a többit. Ezek: Pozsony, Trencsén, Kassa, Máramarossziget, Arad, Temesvár, Lugos. Erdélyben Kolozsvár és Magyarországon Nagyvárad, szerencsére, már meg van hóditva a magyar ügy számára. Gyulafehérvárt, Brassót, Szebent ezután kell meghóditani. Erdélyben egyáltalán nehéz küzdelme lesz a magyarositásnak. De küzdelme itt sem reménytelen. Első sorban a legszorosabb értelemben vett Magyarországot kell meghóditani; ennek hatása azután érezhető lesz Erdélyben is. A magyarországi városok, melyek nemzetiségi területeken vannak, legtöbb elemét rejtik a magyarositásnak. (Kiemelések az eredetiben)
Sebess Dénes erdélyi születésű író, politikus és hivatalnok még tovább ment a városfejlesztés és a magyar nemzetállam építésének összekapcsolásában. Emlékirat az erdélyrészi telepítésről című, 1905-ben kiadott munkájában egy, az erdélyi városokra és magyar enklávékra támaszkodó telepítéspolitikát vázol fel, felsorolva a megerősítendő városokat ás településeket is:
Az erdélyi városok tehát azon sark pontok, mely körül biztos sikerrel képezhetők azon nyelv területi gyürük, melyek alkalmasak lesznek a magyarság erejét extensive emelni. Maros-Torda megye, Torda Aranyos, Kis küküllő, Alsó-fehér megye, Hunyad megye, Kolozs megye, Szolnok Doboka, melyek mindenek előtt az actió keretébe vonandók. Ha ezen megyékben sikerül a magyarság elhelyezkedését helyes irányban terelni, Erdélynek a végeken elhelyezett oláhsága nem bir erőt venni többé a magyar nemzeti irányon. Ε vármegyék elszórt magyar városai és községei képezik ma az összekötő szálokat a nagy székely nyelvterület és az alföldi magyarság között. Ámde telepítési actió végső célja csak az lehet, hogy az összekötő szálakat erősítse s fejlessze és szilárddá tegye.
Sebess is a városok fejlesztésére helyezi a hangsúlyt:
A telepítés irányai a következők lennének. Ε megyék területén szétszórtan levő városok fejlődéséről, gyarapodásáról kell gondoskodni. A városokat környező falvakban tömegesen telepítendők magyar mezei munkások, kis gazdák, iparos kézi munkások. A bánya telepeken bánya munkások részére telepek létesítendők. (…) Ε városok mindenike, mint az I. táblázat mutatja erős magyar elem vezetése alatt áll. Abrudbánya Vajda-Hunyad, Szászváros, Vízakna, hol az oláhság számbeli többségben van. Elveszett helyeknek ezeket sem lehet mondani. Általában az oláhság alacsonyabb intelligentiája, szegénysége vezető szerepet ugy a politikai, mint gazdasági és társadalmi életben nem enged a magyarokkal vegyesen lakott területen.
A történelmi Magyarország utolsó népszámlálásának lebonyolítása előtt, 1910 februárjában jelent meg a Budapesti Hírlapban egy cikk, amelynek szerzője, Ajtay József verespataki születésű jogász és minisztériumi tisztviselő lelkesen készült az összeírásra, mintegy optimistán meg is előlegezve az eredményeket. Az eddigi folyamatokat így foglalja össze:
Hogy állami életünk határozottan és föl nem tartóztathatóan halad előre a nemzeti egységesülés utján, mi sem bizonyitja világosabban, mint az a körülmény, hogy a városokban, a néptömörülés, a szellemi és gazdasági erő eme csomópontjaiban a magyarság diadalmasan és természeti erők ellenállhatatlanságával nyomul előre. Az 1900-iki népszámlálás 850.000-rel több magyart talált a városokban, mint a mennyi 1880-ban volt, holott ugyanez idő alatt a más nyelvü városi lakosság csak 21.000-rel gyarapodott.
Ajtay kritikus tekintete az erdélyi románokra irányul, mivel A nemzetiségeink közül számra, kedvező elhelyezkedésre és politikai törekvéseinek veszedelmességére nézve kétségtelenül első helyen áll a románság. Nemzeti egységünk jövője szempontjából szinte elhatározó fontosságu, hogy a románság milyen erős a városokban és fejlődő, avagy hanyatló irányt mutat-e?
Néhány város adatait áttekintve pedig levonja a következtetést:
Ezek az adatok világossá teszik, hogy a nagyobb városokban — ha még a román etnika területén feküsznek is — a románság nagyon gyönge, a széleken fekvő városok legtöbbjében pedig egészen jelentéktelen. (…) De nemcsak általánosságban, de részleteiben is fölötte kedvezőtlen a románságra nézve a városi népesség faji összetételének alakulása.
Írásának lezárása pedig jól tükrözi egyes korabeli magyar nemzetépítők derűlátását:
Igy állván a dolgok, szinte csodálatos az a vérmes reménykedés, amely a román nemzetiségi politikusokat és publicistákat eltölti. Mit sem törődve a lesujtó, rideg tényekkel, merészen és bizakodva hirdetik, hogy közel van az az idő, a midőn a románság tengerében szerintük mesterségesen létesitett városi szigetek: Kolozsvár, Arad, Nagyvárad, Torda, Gyulafehérvár, Nagyenyed stb. egyszerüen áldozatai lesznek a román etnika hatalmas hullámveréseinek és igy a betolakodott idegenek uralmának rövidesen vége lesz. Pedig az élet egészen mást tanit és az egyre pontosabbá váló statisztikai fölvételek ezt mindenben megerősitik: a magyar városok nagy ellentálló és hóditó erejét, a nem magyarajku városok gyors magyarosodását. Ezt a ránk nézve annyira kedvező, hatalmas és természetes folyamatot nagymértékben fokozni lehet öntudatos gazdasági, kulturális, közlekedési és közigazgatási politikával. Csak rajtunk áll, hogy városaink mindenikét a nemzeti egység valóságos kohóivá avassuk, amelyekben a faji tömörülés és egységesülés nagy munkája fokozatosan, a természetes fejlődés rendjén megy végbe a legerősebb faj, a magyarság jegyében. (Ajtay József: A románság a városokban. Budapesti Hírlap, 1910. február 16. 5.)
Ajtay vízióira azonban nem is olyan sok idő múlva drasztikusan cáfoltak rá a történelmi Magyarország felbomlását és a trianoni békeszerződést követő folyamatok. Ezek román értelmezéséről a következő részben lesz szó.
(A jelen szöveg a Román–Magyar Történész Vegyesbizottság XXVI., Erdély társadalomtörténetével foglalkozó miskolci találkozóján, 2024. május 15-én megtartott előadás – „A nemzet városai. Az erdélyi városok nemzetiesítésének diskurzusa a dualista Magyarországon és Nagy-Romániában” – rövidített és szerkesztett változata. Folytatjuk. Az első rész itt olvasható.)
Címkép: Vajdahunyad – vásár a Fő téren, 1900. Forrás: Fortepan / Schoch Frigyes
