Az 1918-as őszirózsás forradalmat gyakran jellemzik úgy, mint szabadkőműves hatalomátvételt.
A Károlyi-kormány fontos és befolyásos tagjai közül feltűnően sokan tartoztak a szabadkőművességhez – a forradalom névadója, az egyik legelőkelőbb magyar arisztokrata, Károlyi Mihály azonban nem. Egyedül a Martinovics páholyból három miniszter került ki, a polgári radikális Jászi Oszkár és Szende Pál, a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond, az államtitkárok közül pedig Diner-Dénes József, Bíró Lajos (rövid ideig szintén külügyi államtitkár) és Pogány József. De szabadkőműves volt Berinkey Dénes igazságügy-miniszter, majd 1919 januárjától miniszterelnök, a bohém szabolcsi dzsentri és sztárújságíró: Fényes László, a Nemzetőrség kormánybiztosa, valamint Friedrich István hadügyi államtitkár is. Igen, az 1919 őszi keresztény kurzus első miniszterelnöke 1918-ban még a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy egyik főtisztviselője, I. főfelügyelője volt. Szabadkőműves volt a Magyar Népköztársaság kikiáltását papi ruhájában levezénylő Nemzeti Tanács elnöke, Hock János józsefvárosi katolikus plébános, az ismert és népszerű hitszónok és a sor természetesen tovább bővíthető az 1918 őszén kinevezett főispáni-kormánybiztosi karban.
Nem csoda, hogy a „szabadkőműves destrukcióról” szóló mítosz már száz évvel ezelőtt is széles körben elterjedt volt. A jezsuita Bangha Béla páter gyakran és szívesen rohant ki a haza- és keresztényellenes „szabadkőműves veszedelem” ellen, sőt katolikus sajtóakciójának egyik célja a vélelmezett szabadkőműves „túlhatalom” csökkentése volt. Egy 1918-as keresztényszocialista röpirat arról igyekezett a vasutasokat meggyőzni, hogy „minden nyomornak az oka a szabadkőműves zsidóság és a vele egy húron pendülő szociáldemokrácia. A nagytőke kiszipolyozza az országot, és céljai elérésére kiárendálta a szociáldemokrata pártvezéreknek.” Manapság is gyakran hallani, hogy a szabadkőművesek leginkább a „keresztény Magyarország” eltüntetésén ügyködtek 1918–1919 forradalmi mozgalmaiban. Aligha. Az 1918 előtti dualista történelmi Magyarország nem volt politikai értelemben „keresztény Magyarország.” A korszak legmarkánsabb politikusa, a kétszeres miniszterelnök, Tisza István ugyan buzgó patrónusa volt a református egyháznak, de annak hitbeli alaptételeit, Krisztus testi feltámadását és a Szentháromságot egyaránt tagadta, s általában sem szerette, ha teológiai és dogmatikai kérdésekkel foglalkoznak politikustársai – felekezeti pártokról hallani sem akart, ráadásul nem egyszer bírálta a katolicizmust. Legfontosabb politikai ellenlábasa, ifjabb Andrássy Gyula pedig fenntartás nélkül vitte tovább az Andrássy-ház közismerten ateista örökségét, katolikus kegyúri kötelességeit arisztokrata közömbösséggel vette semmibe. Esküvője alkalmával intézőjét küldte el, gyónjon helyette, házi újságírója az az Ignotus volt, aki az általa alapított Nyugat című folyóiratban a vallások eltűnéséről emlékezett meg 1917-ben. Sem Tisza, sem Andrássy nem volt alkalmas rá, hogy a „keresztény Magyarországot” képviselje. 1919 ősze előtt elképzelhetetlen volt, hogy komoly magyar politikus a „keresztény kurzus” jelszavával korteskedjen. Sokatmondó, hogy a kiegyezéses időszak legkatolikusabb politikusa, az őszinte hívő Apponyi Albert is „túl liberálisnak” számított 1919 őszén, olyannyira, hogy a keresztényszocialisták fúrták meg miniszterelnöki jelöltségét – és az a Horthy Miklós vette el tőle a kormányzóságot, akit, amikor 54 évesen újra református templomba ment úrvacsorázni, ki kellett oktatni arról, hogy előtte a kézifegyvert tartalmazó derékszíját le kell csatolni. A mély gondolkodású Bethlen István is zavartan lapozgatta a református énekeskönyvet – járatlan volt benne, nem csoda, ha róla is terjesztették, hogy hajdani szabadkőműves. Fiaik az 1920–30-as évek pesti éjszakájának irigyelt és gondtalan aranyifjai voltak, s nem a korszakban kibontakozó keresztény ébredési mozgalmak zászlóvivői.
A magyar szabadkőművesség többsége eleinte kétségkívül azonosult a Károlyi-rendszerrel, de nem jobban, mint az előzővel. Az 1867-es kiegyezésben fogant dualizmusnak nem csupán az első magyar miniszterelnöke, idősebb Andrássy Gyula tartozott a szabadkőművességhez élete jelentős szakaszában, de az utolsó, Wekerle Sándor is. Az egyházak egyenjogúsítása – köztük az izraelita felekezet törvényi emancipációja –, együtt a polgári anyakönyvezéssel, a válás szabadságával, s a felekezetekből való törvényes kilépés lehetőségével, az 1894–95-ös egyházpolitikai törvényekkel, éppen Wekerle Sándor első miniszterelnöksége alatt nyert befejezést. A szabadelvű értelmiség ünnepelt, a kor legnépszerűbb regényírója, Mikszáth Kálmán pedig megírta a korszak antikatolikus kulcsregényét, a Különös házasságot, végén a híres befejező mondattal: „Csak a békák brekegik néha a közeli mocsarakban: »Urrak a papok! Urrak a papok!«” Mikszáth ironikus pesszimizmusa indokolt volt, a liberális jószándék sohasem éri meg a történelem áhított végét. Az addig passzív katolikus társadalom harcias nemzeti jelszavak mentén aktivizálódott, s egyre bátrabban merített az antiszemitizmus soha ki nem száradt búvópatakjaiból is politikai programalkotásához. Az egyházi hierarchia csúcsán még kivártak – Csernoch János esztergomi érsek még a felekezeti türelem régi iskoláját járta ki, de a katolikus politika egyre otthonosabban érezte magát a nemzeti politika új ruhájában. Eközben a haza és haladás jelszavai között egyre nagyobb szakadék támadt. A társadalom vallásos energiáinak lassú felébredésével a szabadelvű magyar állam nem igazán tudott mit kezdeni.
Ettől függetlenül a magyar szabadkőművesség tagjai lojális alattvalói voltak a dinasztiának; őszintén siratták el Ferenc Józsefet, akinek uralkodása alatt a szabadkőművesség virágzásnak indult, és koronázási díszmunkát rendeltek IV. Károly tiszteletére, akiben elsősorban az „élettel teli fiatalságot ünnepelték,” s csak másodsorban azt az uralkodót, akinek trónra léptekor az első szava a béke hirdetése volt. (Szabadkőművesként, szabadkőműves szertartás során elmondva parentálta el az agg Ferenc Józsefet egy rejtélyesen szép című költeményében, a Láncversben a ’48-as családi hagyományokkal bőségesen felvértezett Kosztolányi Dezső is.) A szabadkőműves nemzetköziséget elhamvasztotta a nagy világégés. „A háború darabokra tépte a testvéri láncot” – fogalmazott sajnálkozva Bókay Árpád orvosprofesszor, a Nagypáholy nagymestere, de hazaárulásnak érezte volna fenntartani a kapcsolatot az olasz szabadkőművességgel azután, hogy 1915-ben Olaszország megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát. A szabadkőművesség internacionalizmusa a háború megakadályozására gyenge és erőtlen volt. Egész Európában. Nem csoda. Minden békeóhaja és pacifizmusa mellett a szabadkőművesség nemzetközisége éppen úgy nemzeti alapon volt megosztott, mint a szocialista internacionálé munkáspártjai, a hadi zászlókat az ellenséges frontvonalak mindkét oldalán megáldó protestáns és katolikus egyházak vagy éppen a zsidóság, amelynek azzal kellett szembesülnie, hogy még sohasem fordult elő a történelemben, hogy zsidók egymás ellen ilyen nagy számban harcoljanak. „Magyar szabadkőműves hűséggel és odaadással csupán Magyarországnak, imádattal csak a magyarok Istenének tartozik” – írta főmesteri beköszöntőjében Apáthy István természettudós 1918-ban. 1918-ban. A kolozsvári professzornál nagyobb lelkesedésű magyar nacionalistát keresve se lehetett volna találni. A korabeli román propaganda meggyőződéssel hirdette ezért, hogy a szabadkőművesség által irányított magyarországi forradalmak célja igazából az osztrák–magyar uralom fenntartása új formában.
A szívósan továbbélő mítoszok mellett ugyanakkor kevésbé hangsúlyozott tény, hogy a szabadkőművesség háborúban megerősödött politikai aktivitása baloldalon belüli feszültségeket is kifejezett. A Vas- és Fémunkások Lapja 1917-ben azt panaszolta, hogy a szocialista pártvezetés tagjai elhanyagolják a szervezetlen munkásokat, és ehelyett a szabadkőművesek szponzorálta Galilei Kör „úri elvtársaival” osztják meg tudásukat. A Szociáldemokrata Párt 1918 februárjában arra kötelezte tagjait, hogy lépjenek ki a szabadkőművességből, mert annak polgári befolyása nem szolgálja a munkásosztály érdekeit. A határozat arról szólt, hogy a párttagok nem lehetnek szabadkőműves páholynak vagy testületnek, sem pedig bármely olyan egyesületnek vagy alakulatnak a tagjai, amely politikával foglalkozik. Ha valaki a Szociáldemokrata Párt kötelékébe akar tartozni, annak fel kell égetnie maga mögött minden hidat. A határozatnak az elsődleges címzettje Kunfi Zsigmond volt, akinek Jászi Oszkárral való együttműködését a Garami Ernő körül csoportosuló pártvezetés így próbálta megakasztani. Kunfi alávetette magát a döntésnek, bár elmondta, hogy hasznos segédcsapatoknak tekintette a szabadkőműveseket a választójogi küzdelemben. (A szocialista szimpátiákkal igazán nem vádolható Bókay Árpád nagymester látható megkönnyebbüléssel számolt be az esetről, és azt mondta, hogy a szociáldemokraták a harc, míg a szabadkőművesek a béke emberei; „mi” nemzeti alapon állunk, „ők” pedig nemzetköziek.) A szabadkőművesség politikai instrumentalizációja tehát jelentős mértékben a szabadelvűségen és a szocializmuson belüli konfliktus is volt. Szocialista párttagság és szabadkőművesség összeférhetetlenségét ekkor már Európa több más országában is kimondták, hiába, a történelem nem írható le egyszerű eszmetörténeti képletekkel.
Akinek ez igen fájhatott, az Jászi Oszkár volt, aki bár szocialistának vallotta magát, pályája kezdetétől fogva ambivalensen viszonyult a magyar szociáldemokráciához és annak politikai képviseletéhez. Valóságos „kultúrpofonnak” érezte szóba állni a szociáldemokrata vezérekkel, mert úgy vélte, velük nem lehet nagy történelmi mozgalmat csinálni. A szociáldemokrata pártlapról is megvolt az érdes véleménye: „A Népszavát nemcsak a polgári gyomor nem veszi be, de az enyém sem, mert durván és undorítóan paraszt és szitkozódó.” A szakszervezetek helyett inkább a szabadkőművességet igyekezett felhasználni politikai céljaira. Franciaország példája meggyőzte a szabadkőművesség politikai hasznáról, és 1906-ban, párizsi tartózkodása után szociológus barátaival együtt belépett a Demokrácia páholyba. Alig két év múlva azonban már szűknek érezte a legradikálisabb magyar páholyt is. Jászi kifejezetten szocialista páholyt akart csinálni, ezért zajosan szakítva a Demokráciával, megalapította saját fórumát, a Martinovics páholyt. A Martinovics programja Jászi értelmiségi álma volt: egyesíteni „a testi és szellemi munkások szolidaritását a dolgos polgárság demokratikus hagyományaival.” A korszak szellemi elitjének jelentős alakjai léptek be a páholyba, szocialisták és szociológusok is. A legnagyobb „fogás” kétségkívül az 1912-ben csatlakozott Ady Endre volt, aki ugyan alig látogatta a páholy összejöveteleit, de nevének páratlan presztízsét és egy-két jelentős versét adta Jászi programjához. Főmesternek Jászi a nagytőke reprezentánsát, az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés alapító elnökét, Kodály Zoltán későbbi sógorát, Sándor Pált nyerte meg. Sándor Pál 1910 után Tisza Istvánhoz csatlakozott, s 1911 januárjában „fedezését” kérte, de jóindulatát az 1918–1919-es forradalmak bukása után is megőrizte hajdani testvérei iránt. Jászi a szabadkőművesség anyagi és szellemi forrásaira támaszkodva hozta létre a Társadalomtudományok Szabad Iskoláját, és jelentős része volt a Galilei Kör felfuttatásában is.
A jelentős anyagi támogatás ellenére mégsem a magyar szabadkőművesség használta Jászit a maga céljaira, hanem Jászi és radikális társai robbantották fel a nyugodt tempójú és a liberális nacionalizmus mezsgyéin túl addig nemigen merészkedő magyar szabadkőművességet. „Félre a romantikával” – nyilatkozta Jászi a szabadkőművesség filantróp gyakorlatáról, páholytársa, Bíró Lajos pedig leszögezte, hogy a szabadkőművesség célja nem a tatarozás és a pepecselés, hanem a „néptömegek szellemi, anyagi és erkölcsi újjászületése.” Más páholyokból gyakran panaszkodtak a Martinovicsban tömörült szociológusok szocializmusa miatt, felróva nekik türelmetlenségüket és modortalanságukat. Ők meg azt tapasztalták, hogy a konzervatív szabadkőművesek a nyilvánosság terén keresztezik törekvéseiket. Már 1909-ben szóvá tették, hogy hogy a Galilei Körrel szembeni „klerikális” egyetemi ifjúság mozgalmaiban egyes szabadkőművesek is vezérszerepet játszottak, „s nem egy testvérünk antiklerikális tevékenységét gáncsolták.” A Hungária páholy 1911-ben hosszú bűnlajstrommal fordult a Nagypáholyhoz: „Nem vagyunk meggyőződve sem az általános választójognak, sem a szekularizációnak világboldogító erejéről, mint ahogy teljesen elhibázottnak véljük a Galilei Kör és a Szabad Iskola agresszív működését, a tudományosság cégére alatt a nemzeti iránnyal ellenkező, vallásellenes, keresztényellenes izgatását.” Ez a szabadkőművességen belüli konzervatív–radikális összecsapás a szabadkőműves mozgalom ellentmondásos sokszínűségét tárta fel. A mintegy 7500 főt számláló hazai szabadkőművesség patriarchális szellemű többsége ugyanakkor valószínűleg a konzervatív kritikusokhoz hasonlóan gondolkozott; keveseknek jut eszébe manapság, hogy a Karinthy Frigyes által kifigurázott konzervatív, hazafias költő, Szabolcska („Költőcske”) Mihály szintén szabadkőműves volt, akárcsak Ady és Karinthy maga is.
Jászinak azonban minden hálózatépítő erőfeszítése ellenére nem volt meg minden oka az örömre. A Martinovics páholy kinevelt egy új politizáló réteget, s főként egy újfajta politikai nyelvet, de jelentős tömegtámogatást nem tudott elérni. Jászi az első világháború előestéjén tehát a pártpolitika útjára lépett. Csakhogy itt sem váltak be a számításai. A háború előtt létrehozott Országos Radikális Párt Jászi reményei szerint tízmilliós bázisra építette volna a radikális eszme jövőjét, a magyar és nemzetiségi agrártömegekre, bal felé tolva az egész magyar politikát. A szociáldemokrata páholytestvérek azonban nem helyeselték a szocialista erők megosztását, s nem tudtak azonosulni Jászi nagyratörő, s mégis naiv jövőképével. Kunfi Zsigmond ki is mondta: ha a szociáldemokraták nem jutottak el a falura, a polgári radikálisok még kevésbé fognak. A felszín alatti feszültségeket jelezte, hogy Jászi és Szabó Ervin az első világháború alatt támogatták a közép- és kelet-európai vámuniót tartalmazó német Mitteleuropa-tervet, amelyet viszont a magyar szociáldemokraták jó része elutasított. (Ahogy Tisza István is.) 1918 tavaszán viszont a Jászi és barátai befolyása alatt álló Huszadik Század és a Világ közölte Szabó Ervinnek a Szociáldemokrata Pártot balról bíráló írásait. A polgári radikálisok szocializmus és szabadkereskedelem házasításából származó – erős antiklerikalizmussal fűszerezett – elegye azonban a polgárságnak túl sok volt, a munkásságnak pedig túl kevés, ezért meglehetősen magukra maradtak. 1918 őszén mégis elérkezett számukra a kivételes pillanat, mert Károlyi Mihály fantáziát látott bennük. Az arisztokrata 1917-es svájci útján Jászival megegyezést és életre szóló barátságot kötött. Kunfit már korábban, 1914-ben elvitte magával Amerikába. Kormányában ők voltak a legfőbb bizalmi emberei. Befolyásuk tehát nem egy titkos összeesküvés része volt, legalább annyira közrejátszott benne a befolyásolásra alkalmas Károlyi személyisége is, aki aztán rajtuk is túllépett hosszúra nyúló ellentmondásos politikai pályáján.
A sokszínű – ki gondolná, hogy a Budapestet büszke világvárossá fejlesztő Bárczy István főpolgármester is szabadkőműves volt? –, és egymással gyakran perlekedő magyar szabadkőműves mozgalom életében az 1918–1919-es időszak mégis törést jelentett. Bűnbakká tették meg a forradalmi évek káoszáért, Trianonért, ahogy egy évvel korábban a monarchikus rendszert és a Habsburg-dinasztiát az első világháborús vereségért és összeomlásért. 1920-ban a Horthy-rendszer – pontosabban a Simonyi-Semadam-kormány – első intézkedései között tiltották be szabadkőművességet, a Nagypáholy Podmaniczky utcai büszke székházát a „fehér szabadkőművesség” különítményesei, a későbbi miniszterelnök, Gömbös Gyula vezette Magyar Országos Véderő Egylet tagjai foglalták el – a húszas évek kezdetének zavaros időszaka nem jelentéktelen mértékben a különböző ellenforradalmi titkos társaságok uralmáról szólt, amelyek úgy akarták uralni a magyar politikát, ahogy szerintük az előző időszakban az általuk egyszerre irigyelt és gyűlölt szabadkőművesek tették. A jobboldali titkos társaságok – ahogy a Nagypáholy lefoglalt székházában székhelyét berendező Etelközi Szövetség (EX) legfőbb ideológusa, Zadravecz István ferences szerzetes, tábori püspök megfogalmazta – „hasonló módon akarták a hazát megmenteni, aminthogy a szabadkőművesek azt tönkretették.” A szabadkőműves múlt félreértelmezései pedig azóta is kiapadhatatlan forrásai a mítoszokra és irracionális titkokra épülő történelmi fantáziának.