Megmarad-e az Európai Unió független, szuverén európai országok szoros szövetségeként vagy a hatalmat Brüsszelben központosító Európai Egyesült Államokká alakul?
A mindennapi politikai történések és az azokból kirajzolódó tendenciák azt mutatják, hogy sorsunkat meghatározó valós kérdésről van szó. Sokan mégis feleslegesnek tartják a kérdésfelvetést, az Európai Egyesült Államok gondolatát pedig csak fantáziának vélik, amivel nem is érdemes foglalkozni. Az ellentmondás több tényezővel is magyarázható.
Először is, a kérdést más szemszögből látják a magyarok és a nyugat-európaiak.
A magyarok saját bőrükön tapasztalják immár másfél évtizede, hogy az EU intézményei egyre több belpolitikai kérdésbe próbálnak beleszólni. Az uniós politikai és intézményi elit többek között a jogállamisági viták mentén kialakított, egyre robusztusabb politikai és pénzügyi nyomásgyakorlási eszközökön keresztül próbálja rákényszeríteni akaratát Magyarországra. Ez reflexszerűen arra ösztönöz bennünket, hogy elgondolkodjunk a nemzeti függetlenség és szuverenitás helyzetéről.
A közvetlen, durva uniós nyomásgyakorlás tapasztalata a legtöbb uniós tagállamban ugyanakkor hiányzik. Emiatt ezeknek az országoknak a polgárai nem érzékelik úgy az uniós és tagállami szint közötti feszültséget, mint a magyarok. A Magyarország és az EU közötti konfliktusról más európai országok polgárai is hallanak, ugyanakkor azt leginkább a magyar és az uniós vezetés közötti politikai nézeteltérésként értelmezik, és nem a nemzeti és uniós szint közötti küzdelemként fogják fel.
Másodszor, van még egy ennél is fontosabb tényező, ami miatt az európaiak nem ismerik fel a brüsszeli központosítás veszélyét: az Európai Egyesült Államok építése titokban, kendőzötten zajlik.
A projektet építő európai elit általában nem tárja a nyilvánosság elé valódi céljait, sőt adott esetben még le is tagadja azokat, elkerülendő a demokratikus vitát és a polgárok esetleges ellenállását.
A jelenséget kiválóan szemléltetik Viviane Reding, egykori uniós biztos szavai:
„Amikor a polgárok ma azt kérdezik tőlünk, hogy mi lesz Európával vagy merre tart az európai egyesülés vonata, mi, politikusok általában kitérünk a kérdés elől. ’Nem akarunk szuperállamot’ – hangzik általában az első mondat, mert félünk attól, hogy a neoliberálisok, az állami szuverenitás hívei vagy a németországi Szövetségi Alkotmánybíróság félreértik. Aztán általában így folytatjuk: ’Tudják, az Európai Unió egy egyedülálló konstrukció. Mi nem európai szövetségi államot akarunk, hanem inkább egy konföderációs vagy föderációs jellegű struktúrát’ vagy ‘nemzetállamok unióját.’ Hosszú tapasztalatom megtanított arra, hogy megértést tanúsítsak az ilyen nyelvi ferdítések iránt, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a közjogi szakemberek a hajukat tépik. Be kell vallanom, hogy az elmúlt években magam is gyakran kerestem az üdvösséget ilyen formulákban.”
Az Európai Egyesült Államok a sötétben, a közvélemény tudta nélkül épül. Ezzel a lopakodó terjeszkedéssel kapcsolatban tanulságosak Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság korábbi elnökének szavai is. Juncker még luxemburgi miniszterelnökként írta le a következők szerint az európai építkezés folyamatát:
„Elhatározunk valamit, aztán otthagyjuk az asztalon, és várjuk, hogy mi történik. Ha senki sem háborodik fel, mert a legtöbb ember nem érti, hogy mit is jelent a döntésünk, akkor lépésről lépésre haladunk tovább, amíg nincs visszaút.”
Juncker gondolataiban nemcsak az a figyelemre méltó, hogy Európa politikai struktúráját a közvélemény megfelelő tájékoztatása nélkül alakítják át. Az is beszédes, hogy olyan építőköveket igyekeznek titokban lerakni, amelyek egy idő után olyan tényleges hatalmi átalakuláshoz vezetnek, amelyből már nincs visszaút.
A kérdés tehát nem az, hogy az Európai Egyesült Államok gondolata fantázia vagy realitás. A kérdés az, hogy amikor lehull a lepel és kiderül, hogy milyen mélyre betonozták már be az új politikai rend cölöpjeit, lesz-e még visszaút.